1. rész

Sziasztok! Hát ez a nap is eljött, itt van az első bejegyzés. Remélem tetszeni fog, és várom az értékes hozzászólásaitokat. Nem is húzom tovább az időt, olvassátok nyugodtan, jó szórakozást. 
 Ui.: Jövő hét szerdára tervezem hozni a következő részt, de ha holnap este 11-ig összegyűlik mondjuk 5 hozzászólás, akkor még aznap este hozom a következő részt! :)

1. rész

Az érkezés

            Az embernek a legnehezebb dolog az életében a választás. Ha van egy álmod, ha van két szerelmed és választanod kell közöttük, csak a szenvedés van. Néha a legjobb dolog ha hagyod mindet, és egy harmadik, teljesen újat és függetlent választasz.

–        Jó reggelt kicsim- hallottam egy lágy, simogató női hangot az ágyamhoz közeledve. Mellém ült.

–        Oké, anya. Fenn vagyok, már tényleg!- emelkedtem föl az ágyról, de visszazuhantam.

–        Tudom, kicsi lányom.. ezt már harmadszorra játszod el. Rajtam nem múlik, tudod, hogy én csak örülnék, ha itthon maradnál, de az a svájci egyetem nem érti az anyai aggodalmaimat.

–        Mikor megy a gép? És mikor induljunk?

–        Hát. Jó lenne, ha apáddal el tudnátok indulni egy olyan másfél órán belül. A gép nem vár, sajna nem mi vezetjük- mosolyodott el anya, mert tudja, hogy amit nem ők vezetnek, azt lekésem.

–        Akkor felkeltem. Csak anyaaaa- néztem nagyon szépen

–        Mit szeretnél?- mosolygott

–        Hozol nekem kakaóót?- vigyorogtam

–        Hát persze, de csak akkor iszod meg, ha már kész vagy...

–        Jó zsarolás!- vágtam rá- Rendben, legyen

Kikászálódtam az ágyból, megmosakodtam, és felvettem egy fehér pulcsit kis mintával, alá egy pólót, meg egy hosszú farmert egy magas sarkú cipővel. Itt most meleg van, de Svájcban biztosan hidegebb lesz.

Mikor leértem anya már várt a kakaóval. Örvendezve jegyezte meg, hogy végre nincs rajtam annyi smink. Nem tudom, hogy mi baja vele...

            Apa persze már őrjöngött, hogy mikor indulhatunk. Kedd délután van, nem akarja az egész napját eltölteni, délután sörözni akar. Persze, hogy a 12:00-ás gépre tettek föl... jellemző.

            Elbúcsúztam anyától, megnéztem, hogy még megvan-e minden iratom és apával elindultam a reptérre. Apa nem volt az a szószátyár típus, de most sokat beszélt és viccelődött is, mert látta, hogy kicsit ideges vagyok. Igaza volt.

            A reptérre kiérve keresett egy parkolóhelyet, majd utánam jött a csomagommal. Nem vittem magammal sok mindent: egy nagyobb bőröndöt és egy kézi táskát. Gondoltam majd veszek ott pár ruhát.

            Leadtam a csomagjaim és a beszállást vártam. Mikor meghallottam, hogy a Zürichbe tartó járatra megkezdhetik a beszállást, görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam elengedni aput, de muszáj volt. Nem akart elengedni ő sem, de tudta, hogyha nem tetteti, hogy türelmetlen és már otthon akar lenni, sosem engedem el. Végül aztán 15 perc állandó szorítás után elengedtem és felszálltam a gépre, amely a jövőmbe repített. Nem tudtam mi vár rám, Svájcban eddig mindössze kétszer voltam: egyszer, mikor megnéztem az egyetemet és eldöntöttem, hogy ide biztos felvételizek, másodszor pedig mikor házat kerestünk, mert sikerült a felvételi.

            Egy nagyon aranyos házat találtam, Zürichtől nem messze. Busszal nagyjából 20 perc a város, és még 5 a suli, de mégis, nagyon nyugodt és szép hely volt Baar. Első látásra beleszerettem a környékbe és a házba is. A suliba szerencsére ösztöndíjjal vettek fel, ami 2 évig fedezi a tanulmányaim. A többit meg majdcsak összegyűjtöm valahogy.

            A gép felszállt és én nem bírtam elaludni. Az út röpke 2 óra, de akkor is terveztem egy rövidke kis alvást. Ez nem jött össze. A 2 óra irtó hamar eltelt, leszállás előtt írtam egy SMS-t anyának, hogy megérkeztem és nincs semmi bajom. Rögtön választ kaptam rá és kiderült hagy apa is hazaért, és már a 2. sörét issza. Na szép...én itt bandukolok ahelyett, hogy otthon iszogatnék. De nem baj, majd mikor hazaértem.

            A csomagjaimat gyorsan felvettem, majd fogtam egy taxit és a lakásomhoz mentem. „Az én lakásom.” Sokáig ízlelgettem ezeket a szavakat, de biztos, hogy még időbe tart, mire megszokom. Mikor megérkeztünk megkönnyebbülve szálltam ki a kocsiból, kifizettem a sofőröm és még legalább 20 percet álltam a ház előtt, és csak bámultam a tájat.

 Hát igen...a szomszéd háza. Nem tudom, hogy ki lehet, de biztos, hogy élni azt tud...

            Befejeztem a bámészkodást és a nyálcsorgatást a szomszéd ház láttán és beléptem a saját kis birodalmamba.

Ez az én kis házam. Szerintem nagyon aranyos, és mindig is imádtam a „sok virágos” házakat. Habár meglocsolni mindig elfelejtek...

            Bevittem a csomagjaim és azonnal ledobtam magam a kanapéra. Nem kellett több 5 percnél és azonnal elaludtam.

            Arra ébredtem, hogy iszonyúan fáj a nyakam. Naná, nem voltam képes elvánszorogni az ágyig. Az órára néztem és délután 6 órát mutatott. Nagyon éhes voltam, de mivel most jöttem ide, semmi kaja nem volt, még csak nem is hoztam magammal.

            Elindultam a kisboltba, ami szerencsére közel volt hozzám és jól tudtam az utat, mert mikor utoljára voltam, minden fontosabb dolgot megkerestem. Felvettem egy hosszú sárga farmernadrágot és egy fölsőt, fölé egy pulcsit, mert úgy tűnt, hogy elég hideg van kint, belebújtam a cipőmbe, némi pénzt, iratokat és a napszemüvegem beledobtam a fekete táskámba és már indultam is.

            Mikor a bolthoz értem szerencsésen láttam, hogy kb. 15 perce bezárt. Gondolkodtam, hogy mi legyen és arra gondoltam, ha már úgyis van időm, meg kényelmesen és melegen vagyok öltözve, besétálok a városba és keresek egy nagyobb boltot, ami még nyitva van. Szerencsémre 25 perc séta után találtam egy éjjel-nappalit. Már tudom, hogy hova fogok járni...

            Mikor bementem meglepett, hogy mekkora. Kívülről kisebbnek tűnt. A kosárba tettem egy doboz vajat, némi felvágottat, zöldséget és a kenyerekhez indultam. A polcon már csak egyetlen kenyér volt (már persze amit szerettem is. A teljes kiőrlésű cuccokat sosem lehetett lenyomni a torkomon.) Már pont nyúltam érte, mikor egy másik kéz is ugyanazt a kenyeret fogta meg, mint én. Kicsit megrezzentem. Felnéztem és egy mosolygó, szőke férfi állt előttem.

–        Na, most mi legyen?- kérdezte nevetve

–        Hát nem tudom, de te is éhesnek látszol és én is az vagyok- válaszoltam kissé megszeppenve, csak nézett rám vigyorogva- Mi lenne, ha elfeleznénk?- pattant ki a fejemből az ötlet és rákérdeztem

–        Nagyon szívesen, jó ötlet- válaszolta

–        Végül is- mosolyodtam el- lehet, hogy pasiból vagy, de azért fél kiló kenyeret csak nem eszel meg- és még mindig idegesített, hogy mennyire ismerős, de nem ismerem fel

–        Igazából nem vagyok egyedül- nevetett és az ajtó felé bökött

Ott láttam meg egy szintén szőke férfit, aki már nagyon türelmetlen volt. Kint már sötét volt, de az arcát láttam a fényekben

–        Ő Kimi Raikkönen?- kérdeztem rá félénken

–        Igen, ő az- nevetett fel a német- hihetetlenül türelmetlen. De te ismered?

–        Nem, csak felismertem- kezdtem el mosolyogni- szeretem a forma1-et

–        És engem ne is ismersz fel?- kérte ki magának, de közben nevetett

–        Te is ismerős vagy, de valahogy nem ugrik be...- mondtam kissé elszégyellve, amit ő is észre vett, mert elpirultam

–        Hát akkor- nyújtotta a kezét- Sebastian Vettel

–        Gréta Bánfy- nyújtottam viszont a kezem és a mélykék szemébe néztem. Megborzongtam..- nos, hát ha kettőtöknek kell a kenyér, akkor én beérem valami bio vacakkal is- és visszanyúltam egy másik kenyérért a polcra és meg is voltam a vásárlással

–        Micsoda feláldozás- nevetett fel, de egy kicsit lefagyott a mosoly az arcáról, mikor szúrósan néztem rá

–        Ha legközelebb itt összefutunk, akkor veszel nekem 2 zacskó kenyeret- mondtam kicsit durcisan, de mosolyogva

–        Szóval megint találkozni akarsz?- ült ki a vigyor az arcára és felhúzta a szemöldökét

–        Mond csak- kérdeztem rá- nem akartál inkább újságírónak menni? Jól ki tudod forgatni az ember szavait- indultam meg a kassza felé, ő pedig szorosan a nyomomban volt

–        Kedves vagy, de remélem elismered a teljesítményem- fényezte magát, miközben én kipakoltam a szalagra

–        Mr. ego bika nagyon tehetséges- vágtam rá vigyorogva- csak meglegyen az a bajnoki cím

–        Egybe, vagy külön fizetik?- kérdezett rá félve az eladó, mert felismerte a pilótát

–        Külön- vágtam rá, mire Sebastian rákontrázott, hogy egybe. Az ő válasza hangosabbra sikeredett, mivel a nő elkezdte hozzászámolni az ő cuccait is.

–        Ezt nem értem, hogy minek...de legalább a felét hadd fizessem ki

–        Micsoda önállóság- nézett rám Vettel, majd átnyújtotta a pénzt

–        Ha már ilyen nagy lelkű vagy, kihasználom- mondtam vigyorogva

–        Mit parancsolsz?

–        Egy sötétkék DunHill, íz váltós cigarettát kérnék- mondtam az eladó felé

–        Dohányzol?- kerekedtek ki a szőkeség gyönyörű szemei

–        Talán baj?- kérdeztem rá

–        Hát igen...elég nagy

–        Akkor hagynod kell kifizetnem, mert a végén még a te pénzed miatt halok meg tüdőrákban és átnyújtottam neki 15 eurót, ami nagyjából az összeg fele volt. Meglepve láttam, hogy elfogadta és én elégedett voltam.

A pénztáros számlázott és elképedve nézett minket, mikor Sebastian az előbb odaadott 15 eurót a tangám és a csípőm közé csúsztatta

–        Héj! Te meg mit csinálsz- kiáltottam fel, ami nem volt elég hatásos, mivel pontosan a helyén maradta a 2 papírpénz

–        Mondtam, hogy kifizetem, nem?- vigyorgott rám kajánul és a barátjához lépett

–        Gondoltam, hogy csajozol- mondta Kimi már angolul, de Seb nem tudott válaszolni, mert közbeszóltam szintén angolul

–        Hát, mutathatnál neki pár trükköt a csajozással kapcsolatban- böktem a szőke németre- mert ez a dolog nem igazán megy neki.

–        Mit csinált?- temette Kimi a fejét a kezébe és nevetni kezdett

–        Megszerezte előlem a kenyeret- nyújtottam ki Sebastianra a nyelvem, aki még mindig ott állt ledermedve. Szerintem meglepte, hogy beszélek angolul, vagy hogy kijövök Kimivel...nem tudom.

–        Okés, menjünk- szólt közbe sértődötten és bevágódott a kocsi hátsó felébe

–        Mindig ilyen?- kérdeztem a még mindig nevető Kimit és az én arcomon is meghúzódott egy kisebb mosoly.

–        Általában...- hagyta el a száját a válasz és meglepetten látta, hogy barátja a hátsó ülésen foglalt helyet.

–        Nos, fiúk, köszönöm az ingyencirkuszt, de én indulnék is haza. A csomagjaim Sebastian, ha megkaphatnám

–        Ahhoz muszáj lesz beszállnod- bökött maga mellé- amúgy sem hagynám, hogy sötétben mászkálj...mond meg, hogy hol laksz, és hazaviszünk- eresztett meg egy mosolyt

–        Jaj, erre igazán semmi szükség- válaszoltam- 20 perc és otthon vagyok

–        Akkor kocsival csak 5 perc lesz- nevetett Kimi és ő is helyeselt, hogy szálljak be Seb mellé

–        Miért mondasz mindig, mindenre rögtön nemet?- szegezte nekem a kérdést Sebastian. Köpni nyelni nem tudtam, így csak beszálltam- szóval, hol laksz?

Mondtam az utcacímet és mindketten elképedtek

–        Valami rosszat mondtam? El tudom mondai az utat, ha kell

–        Dehogy kell!- horkant fel Kimi és a markában röhögve gázt adott

–        Ennek meg mi baja?- néztem Sebastinara, aki szintúgy vigyorgott

–        Most költöztél ide, igaz?

–        Igen...ma délután érkeztem...de miért fontos ez pont most?

–        Hello szomszéd- vigyorgott Sebastian

És én csak összerogytam, mikor rájöttem, hogy a lakhelyem mellett álló csodapalota ezé az örülté itt mellettem és most már biztos, hogy nem lesz nyugtom tőlük az életben. Remélem csak Kimi hatására ilyen...vagy mindig??