28.rész

28. rész

Nem lehet minden a tiéd

Egy kórházi ágyon tértem magamhoz és fogalmam sem volt, hogy hogyan és miként kerültem oda. Gyorsan végigtapogattam magamon a vak sötétben, de szerencsére semmi sem fájt. A lábamra hajolva fújtam egyet, majd mikor feküdtem volna vissza, egy hajas buksiba akad meg a kezem. Megpróbáltam visszatartani sikolyom és gyorsan a lámpa felé nyúltam. Mikor felgyúlt az égő, a halovány fénynél megpillantottam az ágyam mellett édesen szuszogó Sebastiant. Nem hittem volna, hogy kitart majd mellette, de amit tett, az most megbocsájthatatlan. És nem tudom, hogy ez változni fog- e a jövőben…

            Nem akartam felébreszteni, így csöndben kimásztam és a kis asztalkához léptem, ahol egy ruhakupac volt. A tetején volt egy üzenet:  

„Add át Grétinek, hogy mihamarabb gyógyuljon meg és öröm volt megismerni a húgát. Remélem, hamar rendbe jön, és                      a kapcsolatotok is. A versenyen találkozunk.

Üdv: Kimi

Ui.: Itt van pár ruha, Claudia küldte. Bocsi, ha nem akartad elmondani neki…”

            A levelet egy kissé megrökönyödve olvastam, de jó volt látni, hogy Kimi törődik velem. Nem hittem volna, hogy valaha még egyszer meg fog történi olyasmi, mint mikor először voltam vele Angliába, de tessék… itt van rá a példa…

            A szobából szinte kiosontam, de még vetettem egy utolsó pillantást Sebastianra. Az ajtót csöndesen húztam be magam mögött, majd a nővérpulthoz sétáltam.

-          Jó estét kívánok. Szeretném megkérdezni, hogy ki ma benn az ügyeletes orvos

-          Dr. Friedrich Gross. Miért kisasszony?

-          Megmondaná nekem, hogy hol találom?

-          Végig a folyosón és aztán az eső ajtó balra- mutatott a nővér a lift irányába, majd illemtudó köszönés után az iroda felé vettem az irányt.

Lábam a szokottnál lassabban vitt, mintha rossz hírt kapnék, vagy ilyesmi. A folyosó szinte végtelennek tűnt, de mikor odaértem azonnal kopogtam és a válasz is hamar érkezett.

-          Szabad!- léptem be a szóra és az orvos papírjai fölül rám meredt és elég érdekesen nézett- azonnal feküdjön vissza! Még nincs kész minden vizsgálat!

-          Pont ezért jöttem. Szeretném saját felelősségemre elhagyni az intézményt- mondtam diplomatikusan és helyet foglaltam az asztallal szembeni székben.

-          Ugye tudja, hogy maga beteg?- nézett rám furcsán

-          Tudom… vesebaj és lassan erősödő leukémia.

-          Hát, pontosítanék, ha nem gond… veseelégtelenség és az erősödő leukémia…mikor diagnosztizálták?

-          Kb. 3-4 éve…

-          Akkor valószínűleg lelassult. Még csak a kettes stádiumban van

-          1-2 hónapja lehettem kontrollon és azt mondták nekem, hogy a harmadikban vagyok…

-          Akkor ezek szerint gyógyulásnak indult- mosolygott rám bíztatóan, de komor lett- szed rá gyógyszert?

-          Nem- ráztam meg a fejem teljesen magabiztosan

-          Érdekes- hümmögött, de szerintem magában arra gondolt, hogy ki lehet ilyen hülye…- és a tumorról tud?

-          Miről?- kerekedtek ki a szemeim

-          Az agyában van egy tumor, mely valószínűleg jóindulatú, de ezt csak a további vizsgálatok eredményeként kaphatjuk meg

-          Nem szeretném tudni

-          Ne legyen makacs

-          De, az vagyok. Ha jutnak még valamire, megadom a számom és értesítsen, de nem szeretnék itt maradni… tanulnom kell

-          Rendben, de kérem, ígérje meg, hogy 2 vagy 3 hét múlva visszajön megbeszélésre

-          Megígérem- mondtam őszinte hangon, de cseppet sem gondoltam komolyan. Jött még egy betegség, ami csak a sorsom nehezíti, de végül is… valamit, valamiért

A papírok gyorsan készen lettek és még pár jó tanács mellett el is hagyhattam a kórházat. Sebastianhoz már nem mentem vissza, nem is érdekelt, hogy mi van vele. Lehet, hogy aggódni fog, de majd felhív, és akkor megmondom neki, hogy semmi bajom.

            A korház szerencsére a belvárosban volt és volt olyan taxis, aki még hajnali fél 3-kor is szolgálatban van. Bevetettem magam a kocsiba és Seb házához vitettem magam. Az út hamar eltelt és a következő lépések már a kórházban megfogalmazódtak bennem. Megkértem a sofőrt, hogy várjon meg és inkább kifizetem az óradíjat, minthogy itthon kelljen maradnom, vagy gyalog mennem.

            A lakáskulcsom előkotortam a táskámból, és az ajtóhoz léptem. Sebastian autója még nem volt sehol, így gondoltam, még mindig az ágyam mellett szundikál… Belépve azonnal feloltottam a nagyvillanyt és a táskám a kis komódra tettem, amely az ajtó mellett volt. Levettem a cipőm és elindultam az emelet felé. Pont bekukkantottam a nappaliba, mikor megláttam Claudiát és Kimit. Az állam lengő pozíciót vett fel és nem állt szándékában magától becsukódni. Claudia Kimi mellkasán feküdt, aki pedig a kanapén… nem értettem mire véljem a dolgot, szerintem itt mindenki megőrült!

            Felszaladtam az emeletre és összeszedtem a legfontosabb dolgaimat. Próbáltam minél halkabb lenni, hogy ne keltsem fel az éppen akár mit csináló párocskát… vagy párok egyáltalán? Még távozásom előtt hagytam egy levelet, hogy Katyhez megyek és a kabátom cipzárját felhúzva kiléptem a csípős hidegbe.

            Azonnal a taxihoz szaladtam és amint becsuktam az ajtót, már indultunk is. Végig meredten figyeltem a tájat és a párás, szinte már jeges ablaküvegen keresztül láttam, ahogy Sebastian a hatalmas terepjáró-szerűségével elsuhan mellettünk. Úgy ment, mint az őrült. Mikor megláttam, hirtelen összerezzentem, és lejjebb csúsztam, de újra kiegyenesedtem, mikor már elég messze volt. Katy egy panelban lakott a város szívében. Imádtam ezt a környéket és szerettem ott lenni, mert a lakás nagyon hangulatos volt, amit pedig én annyira imádok.

            Felszaladtam az 5. emeletre és kezem a csengőre tapasztottam. Kb. 5 perc után nyílt is az ajtó

-          Te hülye vagy!- „köszönt” a vörös hajú lány és beljebb ment- mi történt?- huppant le egy hatalmasat ásítva a kanapéra

-          Szakítottam Sebbel

-          Hogy mi?- ébredt fel azonnal

-          Terhes a volt barátnője…

-          És? ez nem ok arra, hogy szakíts vele…

-          És szerinted kitől terhes? A jó Istentől???

-          Ó… értem- ütögettem meg a helyet maga mellett Kat és én rögtön le is csüccsentem- és akkor most mihez akarsz kezdeni?

-          Még nem tudsz mindent…- kezdtem el tördelni a kezem

-          Gréta…?

-          Még kicsit előbbre nyúlik vissza… Halálos beteg vagyok… és ma este meg elmentem Sebbel vacsorázni és azt hittem, hogy meg akarja kérni a kezem, ehelyett szakított ugye Hanna miatt és én meg ezek után a kórházban ébredtem. És az orvos azt mondta, hogy lehet, hogy kigyógyulok… de agydaganatom van- néztem a végén félve Kat-re, aki nagyon küszködött a könnyeivel

-          Szeretlek- borult sírva a nyakamba és én vigasztaltam őt, hogy azért még van vagy 15 évem, ha minden igaz…

-          Nos, ez van most, és ezt persze Seb is tudja… mármint a betegséget. Azt, hogy ma este mit mondott az orvos, arról nem tud semmit.

-          És neked akkor… mik az eredmények? Mi a kezelés?

-          Nem akarom kezeltetni…

-          Te meg akarsz halni?!- kérdezte felsikítva és megint elkezdtek folyni a könnyei

-          Nem, de nem úgy akarok élni, hogy nincs hajam és nem tudok egyedül fürdeni…

-          Remélem, hogy minden rendben lesz- ölelt át megint

-          Fáradt vagyok…

-          Persze, aludj csak, majd reggel keltelek.

-          Minek?

-          Holnap szerda… sulid van

-          Seb megy el…

-          Ez engem nem érdekel, reggel 10-kor kelés- mutatott fenyegetve Katy- van 6 órád aludni- nevette el magát

-          Kösz… de Lauráéknak egy szót sem, oké?

-          Csak hogy nálam vagy

-          Max- mosolyogtam én is és elmentem fürdeni, majd végre egy kényelmes ágyba dőlhettem. Az álom nem nagyon jött a szememre, így másfél órányi forgolódás után arra gondoltam, hogy kimegyek és sétálok egyet. Biztos hideg van, de legalább már kezd egy kicsit világosodni.

A táskába beledobáltam egy csomag zsepit meg pár iratot és már indultam is. Pont kinyitottam az ajtót, mikor az éppen felfelé szaladó Sebastianba rohantam. Ahogy az ütés ért, azonnal a földre estem és szép, cifra káromkodás fogalmazódott meg bennem. Mielőtt még kimondhattam volna, éreztem, hogy felkaromba erősen belemarkol és felránt. Nem néztem a szemébe, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, csak rögtön magához vont. Nem akartam abban a pillanatban olyanokra gondolni, hogy egy nő most jelen pillanatban tőle terhes, de egyszerűen nem tudtam nem erre gondolni.

-          Én… a világ legnagyobb marhája vagyok- súgta a fülembe még mindig magához szorítva

-          Ne akard…- mondtam én is ugyanolyan halkan, de elcsukló hangon

-          Csak téged akarlak- tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni

-          Hát… akkor nem lehet minden a tiéd- válaszoltam a szemébe nézve és egy könnycsepp gördült ki mindkettőnk szeméből.
***
Sziasztok!
Nagyon köszönöm az értékeléseket, de a komik megint nem jöttek össze...:/ Nem szeretnék komiharát bevezetni, szóval légyszi, írjatok valamit. (Akik mindig írnak, azoknak nagyon köszönöm!!) <3
Itt az új rész, tegnapra terveztem, de el vagyok csúszva mindennel, szóval bocsi. :$
Köszönöm, hogy olvastok, és remélem, hogy tetszik a történet :)
Nemsokára hétvége és Forma1!! :D
Kitartás holnap és a hét maradék napján ;)
Puszii.