31. rész

31. rész

2 kis Csoda

A hét maradék része egészen gyorsan telt. Már ami a hétköznapokat illeti. Suliba jártam, végig tanultam és Claudiával is gyakran találkoztam. Szinte minden nap. Csak ő volt otthon, meg Hanna és érdekes volt látni, ahogy beilleszkedi a helyemre. Valahogy… irigyeltem tőle. Mikor Sebas velem volt nem tudtam értékelni, most meg minden áron vissza akarom szerezni. Mikor Hannara néztem volt, hogy elpirultam és nem tudtam megszólalni, mert eszembe jutottak a Katy lakásán történtek.

            A szülés egyre közeledett és a verseny is. Claudia még mindig nem tud semmit a kedd este maradékáról, de nem baj. Valahogy… nem lenne szívem pont most elmondani neki. Sebastian sem tud semmit, de ami kicsit megnyugtatóbb, hogy az orvos még mindig nem hívott.

            Szombaton együtt néztük a lányokkal a futamot és örültünk Seb másodi helyének, na meg persze Kiminek is. Claudia egész jóba lett vele, így elhatároztam, hogy amint megszületnek a picik, leülök vele beszélgetni.

            Vasárnap a verseny remekül sikerült, Sebastian nyert, így átvette a vezetést. Láttam Hannan, hogy őt nem az érdekelni, hogy Seb hányadik lett, hanem inkább az, hogy épségben szállt ki az autóból. Valahogy értem, hogy Sebastian miért érezte mellettem jobban magát… én nem aggódtam érte minden másodpercben. A TV képernyőkön megpillantottam Dávidot is, így beindult a hármas beszélgetés. Christian, Seb és Dávid is egyszerre küldték az SMS-eket, és nekem nap végére már rettentően fájtak az újaim. Este 10 körül kerültem ágyba, és holnap várt rám a suli.

            Hajnali kettőkor azonban Hanna telefonhívására ébredtem, hogy Claudiát bevitték a kórházba, mert megindult a szülés. 20 perc alatt gyorsan összekaptam magam, írtam egy üzenetet Katynek, hogy hova mentem és már szaladt is a húgomhoz. A kórház közel volt, így gyalog mentem, hisz már a buszok sem jártak. Végig szaporán vettem a levegőt és a kórház ajtaján szinte berontottam. Már csak 1 baj volt. Túl ismerős volt nekem a kórház… méghozzá azért, mert kedden éjjel ide hozott be Sebastian. Reménykedtem abban, hogy Friedrich ma nem dolgozik…

            A recepción megkérdeztem, hogy hol van a húgom és azonnal hozzá rohantam. A liftben gyorsan megnyomtam a gombokat és egy pillanat alatt az emeleten voltam. Mikor jobbra néztem, rögtön Hanna-t pillantottam meg, ahogy az egyik székben ül és kezeit tördelve a kórház csempéit bámulja

-          Szia- köszöntem neki mosolyogva és meg akartam ölelni, de nem volt rá vevő- történt valami?

-          Bevitték a műtőbe…

-          Persze, de ez normális. 16 évesen nem tud ikreket szülni… Sajnálom, hogy császárral fognak születni, de ez így normális…

-          Biztos?- nézett rám aggódva

-          Nyugi, neked nem lesz ilyen gondod- mosolyogtam rá bíztatóan és szinte láttam, ahogy leesik a kő a szívéről. – köszönöm, hogy itt voltál vele

-          Nincs mit. Igazán. Közelben voltam, szívesen segítek.

-          Sebastiannak szóltál már?

-          Nem, most akartam…

-          Nem lenne gond, ha én szólnék?- kérdeztem mosollyal az arcomon, de láttam, hogy ez bántja- de ha te akarod…- kezdtem habogni

-          Nem, hívd fel te- erőltetett magára egy mosolyt- a te húgod…

-          Köszi- biccentettem és a folyó másik végén lévő ablakához sétáltam. Tárcsáztam a számot, a felvételre viszont elég sokat kellett várnom

-          Igen?- szólt bele egy álmos és morcos Sebastian

-          Milyen kis morcika. Pedig ott már nincsen éjjel 2- nevettem

-          Gréta?- esett le neki- mit szeretnél

-          Sokat buliztál az éjjel- nevettem tovább

-          Nem kritizál, beszél- nevetett ő is

-          Most hozták be Claut szülni. Gondoltam szólok…

-          Nagyon köszönöm- lett rögtön fitt a hangja- és?... megszülettek már?

-          Nem, császárral fognak és még a műtőben van

-          Értem…

-          De miért ebbe a kórházba vittél engem kedden is?- kérdeztem rá félve

-          Mert elájultál és arra gondoltam… igazából reménykedtem abban, hogy terhes vagy…

-          Mi?- kaptam fel vizet

-          Gréta, nyugi

-          Ezt már megbeszéltük, nem?

-          Tudom, de akkor… olyan jó volt azt hinni

-          Elégedj meg Hannaval, oké?

-          Jó, rendben, ne haragudj… hiba volt.

-          Fogadd el, kérlek, hogy már nem lehetünk együtt- gyűltek könnyek a szemembe

-          Nem megy…- suttogta

-          Ha jössz haza, majd gyere be. Szerintem én az egyetemen leszek, hiányzol Hannanak

-          Mikor nem?...

-          Sebastian!

-          Oké, oké…

-          Na, aludj még, majd holnap találkozunk

-          Rendben, szia… szeretlek

-          Szia, Sebastian- tettem le suttogva a telefont, mert belőlem is kikívánkozott volna a „szeretlek”

Visszasétáltam Hannahoz és együtt vártuk, hogy kitolják Claudiát. Hajnali négykor egy nevető orvos jött ki a műtőből és megmondta, hogy a fiúk egészségesek lettek és Claudia is rendben van, csak kicsit elfáradt, de a gyerekeket már látta. Hannaval egymásra néztünk és egyből felpattantunk a helyünkről és a babák felé vettük az irányt. Nagyon pirinyók voltak, de az orvos szerint nagyon egészségesek, így nem is kellett inkubátorba kerülniük. Mikor megláttam őket könnyek gyűltek a szemembe, de mikor magamhoz öleltem őket csak Dávid és Sebastian jutott az eszembe.

            Még vagy fél órát babáztunk, de aztán elhagytam a kórház épületét és visszamentem Katyhez. Ő már nagyban reggelizett és már a reggeli tornáján is túl volt. Nem értem, hogy miért kel ilyen korán…

            Gyorsan megosztottam vele is a fejleményeket, így már csak anyáék vártak rám. Nem akartam elhamarkodottan beszélni velük, így inkább arra gondoltam, hogy majd Claudia elmondja nekik a jó hírt.

            Gyorsan telt a reggel, már csak azt vettem észre, hogy indulnom kell a suliba. Jó volt látni Fannit és ő is nagyon örült a boldogságomnak. Nagyon nem akartam bemenni aznap, de szerencsére az egész gyorsan telt el és még Lauráékkal is tudtam találkozni, hogy elújságoljam nekik a jó hírt.

            Mikor Katy lakása elé értem, egy hatalmas virágcsokor fogadott. A kedvenceim voltak benne összetűzdelve és egy aprócska üzenet.

„Sajnálom, hogy így alakult, de tudd, hogy szeretlek, szerelmem”

A végére érve könnybe lábadtak a szemeim és név nélkül tudtam, hogy Sebastian küldte

-          Tetszik?- hallottam meg hangját hátam mögül

-          Nagyon- szipogtam a könnyeimet törölgetve

-          Mellettem többet sírsz- nevetett és magához szorított

-          rossz dolgokat hozol ki belőlem- mosolyogtam már én is és el sem akartam engedni

-          hiányoztál- engedett el és egy édes csókban forrtunk össze

-          Hanna?

-          Hagyd már!- kapott fel, és az ajtón bejutva azonnal a szobába vitt, az ágyra tett és csókokkal bombázott, amiket persze viszonoztam, és nem sokkal később már az aktus fáradalmait pihenve feküdtem rajta. - és… szépek?- kérdezte meghatódva

-          Nagyon… mint két csoda- mosolyogtam el- a kezemben tartva őket… egyből… te jutottál eszembe- hajtottam le a fejem és adtam egy puszit csupasz mellkasára

-          Amikor hívtál… örültem, hogy te voltál a vonal túlsó végén és nem Hanna

-          Pedig egyszer az ő gyermekét fogod majd a kezedben

-          De az még 8 hónap… addig szeretnék veled maradni

-          Seb, ezt nem csinálhatjuk sokáig…

-          Egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy teljesen megismerjelek, és nekem ez tetszik benned a legjobban

-          Ez? Komolyan?

-          Hát… sok más mellett igen- mosolyogott pimaszul és belemarkolt a fenekembe. Nekem sem kellett jobb, máris felülre kerültem és megismételtük az előbbi időtöltésünket.

-          Már voltál Hannanál, ugye?

-          Persze, meg Claudiánál is. Majd ki csattan. Nem is látszik rajta, hogy tegnap este szült- nevetett Seb

-          Ő Claudia- bólogattam és nevetni kezdtem- ma este még be akarok menni hozzá a kórházba… nem jössz be velem?

-          De igen. Hanna ma úgyis az egyik barátnőjével vacsorázik…

-          Értem… akkor mondjuk 6-kor?

-          Az már csak 2 óra- nézett az órájára- addig maradjunk itt

-          Itt, vagy így?- kérdeztem mélyen a szemébe nézve, mire csak kajánul vigyorogni kezdett- felejtsd el- nevettem fel- ma még nem ettem semmit- dobtam az arcába egy párnát, mire lefogott és egy érzéki csókot adott.

Felvettem valami otthoni ruhát és a konyhában bohóckodva megcsináltuk a kaját és az idő is eltelt. Örültem, hogy Katy talált magának valami elfoglaltságot, és nem jött haza. Most aztán lett volna mit magyarázni.

            Hamar összeszedtem magam, belebújtam egy hosszú farmerba és egy kabátba és már indultunk is. Jó volt újra Seb kezét fogni. Teljes biztonságban éreztem magam, mikor mellettem volt. A kórházhoz gyorsan megérkeztünk, hiszen gyalog indultunk el. A kocsi a ház mélygarázsában parkolt.

            Amint bementünk, megint rimánkodni kezdtem, hogy ne Friedrich legyen benn, de ma ez nem jött össze. Claudiával még megbeszéltem a dolgokat, hogy majd felhívja anyáékat és elmondtam neki, hogy milyen viszony van köztem és Seb között. Sebastian persze végig benn volt, és nem nagyon érdekelte, hogy Claudia elmondja- e majd Hannanak, bár gondolom tudta, hogy nem fogja, mivel kezét végig a fenekemen tartotta, és simogatta.

            Este 11 körül elköszöntünk tőle és kimentünk a kórteremből. A két kis csöppséget pont akkor vitték be, hogy Claudia megetesse őket. Nagyon kedves volt a személyzet és az orvosi gárda

-          Bánfy kisasszony!- kiabált utánam Friedrich, de én csak elfutottam volna, Seb azonban visszarántott

-          Igen?- kérdeztem félve, hisz Seb még nem is tud semmiről

-          Önök… együtt vannak?- kérdezte érdekesen az orvos, mivel nagyon szorosan fogtam Seb kezét, mert eszméletlenül féltem, hogy minden kiderül

-          Nem- habogtam és a szorításból még mindig nem tudtam engedni

-          Nos… pár vizsgálati eredmény megérkezett és bizton állíthatom, hogy a tumor jóindulatú. A műtét nagyjából 3 óra lenne, viszont később semmilyen gyógyszer szedésére nem lesz szükség és a kockázat is kicsi

-          Él a lehetőséggel- válaszolta Sebastian teljesen nyugodtan és kézfogás után kimentünk az ajtón. Én még mindig nem tudtam semmit mondani, viszont Sebastian nagyon szorosan fogta a kezem. Az úton hazafelé hirtelen megtorpantam és kirántottam a kezem Sebastian szorításából

-          Nem dönthetsz az életemről- kiabáltam

-          Ne ordíts, légy szíves- válaszolta teljesen higgadtan

-          Oké…- nyugodtam meg- nem is érdekel, hogy mi a bajom?

-          Ha nem tartasz annyinak, hogy elmond, nem érdekel, de azt, hogy meghalj, sosem engedem majd

-          Miért is? Már megint helyettem döntesz

-          Te meg megint csak magadra gondolsz

-          Mivan???

-          Nagyon fontos vagy nekem és ezt nagyon jól tudod. Miért akarod minden áron, hogy megint szenvedjek? Gondolod, hogy mikor kiderült, hogy Hanna terhes nem az volt az első gondolatom, hogy most kézen foglak és elmegyünk oda, ahol senki nincsen? Minden vágyam az, hogy az életem békességben éljem le veled. Nem tudom miért, de amikor veled vagyok, rózsaszín ködben úszik minden, és semmi nem számít, csak Te még én. De mikor Hannaval vagyok, csak a józanság meg a fegyelmem van jelen. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, és ezért mondom őszintén, tiszta szívemből, hogy szeretlek.

-          Most már… elhiszem- suttogtam és ölelésébe fészkeltem magam. 

***

Sziasztok! 

Remélem elég meglepetést okoztam és ezt majd még fokozni is tudom...:$ ;)

Köszönöm az előző részhez az értékelést és a komikat, nagyon jól estek! :D

A szünetből még sok van hátra, szóval használjátok ki! :))

Nemsokára jelentkezem :P

Puszii.